WATCHMEN-AZ ŐRZŐK...

  Olykor-olykor bátorkodom feltételezni, hogy egy terminális plázában is élvezetes mozi élménnyel dúsíthatom az amúgy nem kevésbé terjengős filmőrületemet. A hangulatot alapvetően pozitív irányba hajlította az utazás különlegesnek mondható körülménye… tekintve, hogy kis  egyetemvárosunkban a bevásárló center egy messzi-messzi galaxisban búvik meg a kereskedelmi túlkapások ellenére. No de a film… Watchmen- az Őrzők… nehézkes szájízzel ültem le tekintve, hogy a kliplatrinából piedesztára emelt Zack Synder nevéhez hozzábiggyesztették „…a 300 látnoki erejű rendezőjétől…” Kérem alássan a mélyen tisztelt director úr filmes szemmel nézve egy hamburgeragyú fantáziátlan music rendező...  silány ars’ poétikával rendelkezik, eszköztárának főbb motívumai a lassított és gyorsított képek montázsában merülnek ki, ami finom megfogalmazásban is…hát gyengécske kifejezőeszköz. Ám a Watchmen ettől függetlenül értékes darabnak bizonyult.

A motívum kezeléssel túlzásba esett kezdeti képkockák ugyan sikálják némiképp az arra érzékenyek tudatát de ha elvonatkoztatunk a szájbarágós Smile figurától és a szigorú önreklámozástól (Lábjegyzet: a betört ajtón fél-totálban mutatott 300-as felirat kissé talán erős… csak emlékeztetőül,   Hitchcock ön-befűzései munkásságának azon korszakában voltak, mikor már bőséges filmes svédasztallal rendelkezett)

Az opening vakufényes, félig mozgó, a teljes körű képregény feelinget megragadó képsorai hatásosak, bravúros kezdésnek mondható, érdekes technikai megoldással (bár „az egész egy gunyoros vicc” érzés-t ismét túljátszottnak érezhetjük, bár ki-ki ,hogy szereti a capuccinot), a sárgító és kopottas szűrők pedig arányosan tudták hozni az old-time képminőséget, előnyösebb megoldás volt mintha némi mű karccal és pattogó bakelit hanggal próbálkozott volna a stáb.

A történetről nem szeretnék hosszas ódákat zengeni hisz az jobbár az Alan Moore képregényének köszönhetően olyan magával ragadóan szürke , ragacsos, zord és barbár.

A film Tyler Bates által komponált zenéje ugyancsak hatásos és itt most nem a lehúzós-hatásvadász- irányító melódiákra gondolok … hanem a konkrétan és szépen kitalált és a képkockákhoz  illő muzsikára... S bár nem tudom a már létező dalok kiválasztása és újrakomponálása is az ő feladata volt e minden esetre az érzékinek éppen nem mondható „pornotizált” kabinsex jelenet a „Haleluja” lassított verziójára lett ritmizálva…hát az kérem telitalálatos piros pont (még ha a tűzköpés a Looney Toones idéző bagatel túljátszás is).

Összegezve tehát látványvilágában, kifejezőképességében érdekes próbálkozás, és élvezhetőségét mi sem támasztja jobban alá mint, hogy a közel 3 órás játékidő csak az utolsó negyed órában tűnik soknak, igen-igen az általános hollywood-i csencselt és szirupban tocsogó 60’-as évek befejezés kötelező szinten jelen van. Hölgyike és garbós férfi ölelkezve állnak, a hölgy kevergeti a buktának való kovászt a férfi zsebre dugott kézzel pipázik, a kedves anyós pedig hátuk megett egy literes whisky-s üveggel integet megannyi botoxos mosollyal az arcán, a kamera szenderegve átúszik egy újabb képkivágatba, a közönség pedig jól megtanulja, hogy erkölcsi igazságszolgáltatás nélkül nem érhet véget egyetlen történet sem Amerikában.