Régóta az az érzés, illetve talán érzet –mely a tapasztalás egy relatíve kreatív formájában vált sajátommá- kevereg bennem, s annak elkerülhetetlen velejárója a hétköznapok „bambulatában” való töprengésdömping. Példával élve, a könnyedebb érthetőség kedvéért, - merthogy gyakorta kapok körmöst ismerőseim hadától, kifejező késségem barokkosan kackiás formái okán- ha a reggel szuszogós, kávészagú, zuhanyrózsás tisztálkodását élem meg (elég nagy rendszerességgel) olykor előfordul, (ugyan csak gyakorta) hogy belefeledkezem a materializálódott élet spirálos kérdéseibe… Mondjuk az életem nagy körforgásának gondjaiba gubancolódom: Az elmúlt időszak furcsa volt számomra, vagy talán összefoglalóbb ha azt mondom elképesztően rossz volt, mondhatni barátaim pártfogása nélkül hatalmas földhalmok mögé rejtőzve ríttam’ volna naphosszat, s közben üvegszilánkok csócsálása által csillapítottam volna lelki éhségemet. De manapság rájöttem, hogy az átkozottnak kikiáltott sors vagy Isten, karma vagy a csoda tudja micsoda... (az általam vélt és elfogadott Isten-kép kifejtésétől most megkímélnék mindenkit) ésszerűen tiporja az' nagy életutunk mezejének növényzetét…megtapasztaltam…bizony! Ismét lefordítva, hogy ne csak én tudjam miről is esik itten’ szóáradat, szóval voltak és természetesen vannak még a mai napig is kilengéseim, elhiszek és elhitetek magammal bizonyos dolgokat miket ott legmélyebben szívem partjaival párhuzamosan ismerek és megvetek…hittem én sajna’ sokszor abban ami köztudottan nem létezhetett…éreztem…de inkább bécsaptam’ tudatom illetve értelmem kis manóit, majd elküldtem őket, hogy a locsogás helyett hajtsanak fel inkább egy jó fröccsöt… a turpisság az mit már régebben kivésetettem az’ faluházának nagy ajtajára… „ az a legnagyobb őrült ki magát átbassza” hej de mániákus elmeroggyant voltam én oly sokszor hát…de most már vége lesz ennek…természetesen…nem önnön lelki kurzusaim okítottak ki, ahhoz még kispályás tapasztaló vagyok… természetesen egy kisebb csoda szükségeltetett mindehhez egy tünemény formájában kit igaz bár nem rég ismerek mégis hálálkodásom már most óriás csokorba foghatom, s az sem lenne becses valamint viszonzó ajándék… ennek oka, hogy nem kell már a hitegetés...mert minden világossssssá és nyilvánvalóvá vált, gondolatot tett követ azt pedig érzelmek...e folyamat pedig csakis érte és miatta...hajj'

Ebből pediglen az következik, hogy:

… a konklúzió mindig igazol… nem hiába volt mindez, a fájdalmak és csalatkozások sora, okkal estek meg…mert várt ott a messzi távolban valami amit (pediglen úgy hittem ismerem az érzelmek e csoportját) eleddig csak elképzelni tudtam…olyan tudás és érzelem amiről az önzőség karikáit elfújta a szél… az őszinteség pedig teljes harmóniával szálldogál körülötte…általa szabadnak és kiegyensúlyozottnak érzehetem magam… a hamis bálványok pedig melyeket egykoron Istennek véltem, ledőltek majd porrá lettek…a csalatkozás pedig, hálává változott…köszönöm…a szívbeszúrt tőrt, mert mint a Mórnak nekem is megkellett halnom egy időre, hogy feltámadva meglelhessem a legfelsőbb jót… fenkjú hát keserűség, mert a hamiskás strófákból színtiszta dallam lett, amit még én is eltudok fütyörészni ama bot füleimmel… Képtelenségnek érzem de mégis tény, hogy nem vagyok elhamarkodott, nem kell füllentenem magamnak, meg persze nem kell igenlést várni azoktól akik körbevesznek...nincs már kívzek tömkelege, hogy ugye tényleg úgy van ahogy gondolom…mert ha úgy van hát barátim koszorúja érdeklődés nélkül is igazolja szépszerével...ahogy (eddig példa nélküli volt mindez) teszik is mostaság... (amiért roppan hálás vagyok bóttyák’)  Szóval napjaim grafikusa végre elment egy rajztanfolyamra és a nevetséges groteszk fickáit, melyeket eleddig szürreális látomásnak hazudott, korrekt, realista festmények váltották fel… persze a Múzsa (gyümölcsös frisseséggel) csókkolgat homlokon, s én telhetetlenül édes ajakit... cizellált tudom…de ismertek már…!!! A boldogság pedig légyen immáron örök pásztorbotunk... (nekem úgy fest birtokomba került)... főként ha végre ledobjuk a vizsgaidőszak viszketeg subáját…s őszinte megkönnyebbüléssel bévetjük’ habtestünk a nyár frissítő forrásaiba…ej’ de itt lenne már az ideje… ám addig sincs ok a panaszra, mert ha oly szerencsés az ember mint én manapság... társra talál...igaz társra...aki mindenben példaként lebeghet előtte, hogy alakuljon a renomé és a jellem... a szerelem pediglen köztudottan ápol és elringat, a nyugtató ölelések ópiumárol már nem is szólnék... na jólvan hát nem jártatok már tovább...csak gondoltam...elmesélek egy vidám történetet:) 

Lábjegyzet: ...nemsokára újabb filmkritikák, mik kevésbé lesznek vidámak..legalábbis az alkotóra nézve...hehehehe...goooood bááááááj